Ezt a posztot legszívesebben a hugomnak adnám, hogy ő írja meg. Tényleg nem csak a saját élményeimet tudom felsorolni, hanem azokét is, akik körülöttem szemüvegesek vagy szemüvegesek voltak. Nem is lehet gyereknek kontaktlencsét használni. Az én húgom már évek óta arra vágyik, hogy legalább lencséje lehessen.

Hiszen most, hogy “nagy” vagyok, fele annyit nem rohangálok, futkorászok mint régebben. Pedig akkor zavart csak igazán. A kishúgom lovagol és gondozza is a lovát. Hidegben, melegben ott van mindig a lovával, esőben, hóban gondoskodik róla. És hányszor láttam már, ahogy csutakolja vagy felnyergeli, vagy csak üget rajta és látom, hogy lecsúszik a szemüvege, vagy csak párás és nincs eszköze, hogy megtörölje…

De egy egyszerű fogócska is mekkora kihívás szemüveggel. Nem beszélve a tesi órákról, amikor egy magasugrásnál például nem látod, hogy pontosan hova futsz, vagy mekkorát kell ugrani.

Ismerős az érzés, amikor szereted a kiütős játékot,  de magadnál sokkal jobban kell vigyázni a szemüvegedre? Ha leesik, eltörik, már annyi pl. egy matekdolgozatnak, ami tornaóra után következik.

Mi a Balaton partján nőttünk fel, pancsolás minden forró napon, korcsolya télen, ha befagyott a Balaton. Hol van önfeledt úszkálás ilyenkor? Nekünk, természetes, hogy homályosabban látunk, de amikor úszni tanul az ember, a biztonságérzet talán a legfontosabb. Ha nem látod a pár méterre neked szurkoló, vagy téged váró szüleidet élesen, elég nehéz biztonságban érezned magad.

Tudom, hogy egy szemműtét nem javítja meg ezeket a nehéz emlékeket. És azt is tudom, hogy a szemüveg nem rontotta el a gyermekkoromat. De tudni azt, hogy pár hét múlva mindez már csak egy emlék lesz és nem úgy kell az életemet terveznem, vagy az élményeket rangsorolnom, hogy milyen lesz szemüveggel, nagyon felszabadító érzés.